Varga Laci

Van az, amikor még benne maradsz az álmodban, és van az, amikor a valóság önt ki mindent az erkélyről. Közben megtanulod a forgalom ritmusát, kapaszkodsz egy huzatos Toyota ajtókeretébe, és üzeneteket írsz elfeledett barátnak, meg annak, akihez már a jövő…

Hurghadában a strandbelépőnél még az is kérdés, hogy a helyieknek mennyi, közben a város tele van „európai másolatokkal” és orosz köszönésekkel. Van nap, amikor üresség marad, és van, amikor egy milliméteres penge után szinte kopaszra vált a világ. A végén…

Egy nyitott vaskád a főutca mellett lesz a „kuka”, és egy porban ülő kislány friss kenyere mindent elmond az árakról. Közben a francia roaming automatikája csendben megspórolja a panaszügyintézők bérét, én meg próbálok „rendes életritmusban” végre elindulni. Nyugalom van, felhők…

Három nap Egyiptomban: tenger fölé gyűlő vihar, buszra várás, meg „muti, mit eszel” pillanatok. Közben ott a pénz miatti bizonytalanság, a bürokrácia közeledése, és mégis: estére valahogy megérkezik a nyugalom. Ez egy kis napló a hétköznapi lehúzásokról, a szépségekről, és…

Tizenegy óra alvás után, kávéval a kézben, egy napsütötte teraszon döbbenek rá: megcsináltam, Egyiptomban vagyok.

Megérkeztem Egyiptomba, és már a vízumnál kiderül: itt minden a régi – napfény, meleg, és a „+2 dollár” műfaja. Aztán jön a furgon-taxi, a kóválygás, a kórházi hívás apámnak, és egy „apartman”, ami csak helyi értelemben apartman. Végül hipóval, szivaccsal…

Európa egyik „legjobb” reptere éjjel mégsem enged be – marad a mosdó, a meleg, meg egy kétórás szundi. Neo-Citran, Café Frei, gyanús szendvics és a klasszikus kézipoggyász-méreteztetős párbaj: minden adott egy kora hajnali túlélőtúrához. Aztán felszáll a gép, jön a…

Olyan jól éreztem magam, hogy legszívesebben minden nap mennék hasonlóra. Két irodalmár játszott szórakoztató, színpadi formában: felolvastak régi íróktól-költőktől, majd beszélgettek róluk. És a legjobb az egészben az volt, hogy néha pont az értelmetlenség kapcsol ki igazán.

Az utolsó budapesti napom úgy indul, mint mindig: halogatással és kettős érzésekkel. Aztán jön egy telefonhívás, és hirtelen minden átíródik bennem. Onnantól a listák, a kávé és az apró túlélések visznek előre, miközben a világ egyszerre fáj és mégis ragyog.

Összeszedtem még néhány mondatot. Van benne Budapest, könyvesboltok, lecsó, randi-utóíz, családi mondatok és pár kérdés, amit még mindig magammal cipelek. Olyan ez, mint egy zsebnaptár margójára írt napló: rövid, csapongó, de nagyon őszinte.

Összeszedtem a novemberben hallott idézeteimet. Van köztük politika, szerelem, önismeret, és egy-két mondat, ami napokig bennem marad. Olyanok ezek, mint apró tűk: kicsik, de pontosan szúrnak.

Van, ahol egy pályaudvar már önmagában hangulatjelentés, máshol egy kastély csak felhős időben „az igazi”. Zala pedig az a vidék, ahol reggel madárnézés, délben bivalysimogatás, este dödölle és bor is teljesen életszerű program. Nagykanizsát is ezért szeretem: nyugalom, szép belváros,…

Rájöttem, mennyire jó néha úgy megérkezni valahova, hogy nem kell „készenlétben” lenni. Budapest megnyugtató ismerőssége, Csillaghegy panorámája, a Balaton változó arca és Székesfehérvár emberléptékű ritmusa mind másképp talált el.

Olyan filmbe csöppentem, ami nem engedett kapaszkodót: csak kérdéseket, őszinteséget és kellemetlen igazságokat. Ritka élmény, amikor egy sztorit nem tudok ráhúzni semmilyen filmes sablonra.

Egyszerre volt lepukkant és gyönyörű: ügyintézés, antikváriumok, forralt bor, és váratlan találkozások. Néha csak egy hinta kellett a Margitszigeten, néha egy bárpult a Gozsduban. Ezek itt a naplórészletek, pont úgy, ahogy összeálltak bennem.

Magyarország egyszerre lett fürdő, mozi, cukrászda és kvízest – meg egy csomó apró, emberi találkozás. Volt nap, amikor csak magammal foglalkoztam, telefont sem vittem, és volt, amikor az üzenetek szálltak a fejembe. A végén úgyis ugyanoda jutok: meleg víz, vörös…

Minden nap egy új helyszín, egy új hangulat: hentespult, hivatal, eső, mozi, sör, könyvritkaságok. Aztán egy klub, ahol másnap derül ki, hogy valami egészen súlyos is történt. Én meg közben csak karaokéztam ismeretlenekkel, és berekedtem.

Alig volt nap, amikor nem mentem sehova: vonat, busz, kávézó, családi ebédek, szülinap. Közben meg jöttek a nagy mondatok az országról, az árakról, meg arról a furcsa „várunk”-érzésről. És persze a mentőövek: húsleves, pörkölt, megérkezés.

Egyetlen szabad estém volt, amikor nem találkoztam senkivel, és pont Tóth Edu előadására maradt jegy. A plakát Noé Bexet ígérte, aztán a helyszínen kiderült: egy év kihagyás után Bodőcs Tibor is színpadra áll, „gyakorolni” az új műsort. Így lett egy…

Városok, utcák, céltalan séták és nagyon is konkrét érzések keverednek: otthonosság, elveszettség, társaság és hiánya. Most épp ott tartok, hogy vannak mondataim, de nincs hozzájuk beszélgetőtársam – és ettől érzem magam tanácstalannak.

Teáról, kávés csöndekről, kötődési zavarokról és az online kapcsolattartás teljesen hétköznapi, mégis ijesztően nehéz kihívásáról írok. Talán nem vagyok magányos – csak néha tényleg nulláról kell újratanulni, hogyan beszélgessek élő emberekkel.

Forralt bort kortyolgatva, nyelvek között egyensúlyozva figyelem, hogyan válik minden mondat tükörré.

Ezek a cetlik a címkékről, a kívülről érkező ítéletekről és arról szólnak, hogy hogyan próbálok közben valóban kíváncsi maradni a másikra – és magamra is.

Mondatfoszlányok budapesti bárpultoktól zalai iskolafolyosókig és egy avignoni raktárig – így próbálom összerakni, honnan is vagyok valójában. Közben kiderül, ki tartott furának gyerekkoromban, miért zavarba ejt egy spontán ölelés, és mit kezdjek azzal, hogy „értékeld magad reálisan”. Ez a „Van…

Ma mindkét szülőm haldoklik, én pedig épp Egyiptomba készülök. A döntés ott lüktet a torkomban: maradni „kell”, vagy menni „szabad”. És közben a fejemben már rég lezajlottak azok a beszélgetések, amiket élőben senki nem mer kimondani.

Egy adótartozás nyomába eredek, és azonnal kiderül: nem az összeg a nehéz, hanem az útvonal. Sorszámok, nyomtatványok, és egy rendszer, ami levelet küld oda, ahol sosem ér utol. A végén már csak az a kérdés marad: mire mindez lezárul, mennyi…

Két okmányirodai jelenés, két orvosi kör, egy kézzel írt cetli, és meglepően sok mosoly. Néha tényleg csak annyi kell, hogy valaki ne a problémát keresse, hanem a megoldást.

Véletlen találkozások, családi drámák, furcsa mondatok és apró, de beszédes gesztusok. Van, amikor nem az történik, ami látszik, hanem az, ami mögötte van: szorongás, kompenzálás, figyeleméhség. És közben én is nézem magam: mit mond el rólam, ahogy reagálok?

Novemberben egymás után jöttek a találkozások, és mindegyik hagyott bennem egy apró, de nagyon beszédes nyomot. Ki az, aki tényleg változik — és ki az, aki ugyanaz marad?

Novemberben megint egymás után jöttek a találkozások, és mindegyik hagyott bennem valami furcsa utóízt. Van, akiről azt érzem: valamit nem mond el — vagy csak én aggódom túl. És közben ott van az idő, ami észrevétlenül elszalad, mint egy majdnem…

Vajon tényleg megéri a sértődésért cserébe lassan elengedni egymást? Ugyanazok a mondatok, ugyanazok a játszmák mennek végig generációkon át — és néha én is észreveszem magamon. Én viszont szeretném, ha itt valami végre megállna.

Tejfölös csirkepaprikás, sült húsok, hurka, máglyarakás és egy repülőn születő kávécsoda. Ebben a szövegben az ízek nem csak jóllakatnak, hanem emléket építenek. És néha kiderül: a boldogság egészen hétköznapi, csak jól van tálalva

Marseille reggelén, eperrel és pisztáciával a péksütemény mellé, egy különös búcsú története bontakozik ki. Egyszerre nosztalgikus és praktikus: tele érzésekkel, réteges öltözködéssel és repülőtéri jelenetekkel. Ez egy utolsó visszapillantás – humorral, szeretettel, és egy csipetnyi abszurditással.

Végül magam is meglepődtem, hogy az életem nagy része belefér egyetlen iskolatáskába – a többit majd magamra veszem a repülőn, legfeljebb úgy nézek ki, mint egy hordozható ruhásszekrény. Marseille-ben egy diákszálló ágyáról, alsógatyában, kávé és terv nélkül, mégis nyugodtan és…

Egy hotel, három szezon, nagyjából huszadik költözés – és most ott tartok, hogy a következő négy hónapom belefér egyetlen zsákba. Túl nagy a táskám, túl sok a kérdőjel, viszont először érzem azt, hogy az „otthontalanság” nem tragédia, hanem mozgástér: akár…

Egy olyan munkahely utolsó napját írom, ahol már hetek óta érzem, hogy lenéznek, mégis rendesen befejezem, amit rám bíztak. Ma már csak látszatfeladatok jutottak, közben csendben elpakoltam az életemet egy hátizsákba és pár dobozba. Az utolsó kézfogás után öt perccel…

Az utolsó munkanapok már inkább szólnak sövényvágásról, búcsúbeszélgetésekről és kényszerű céges vacsorákról, mint valódi teendőkről. Még nem utálok senkit – majdnem senkit –, de már minden plusz együtt töltött perc csak tovább koptatná a türelmemet, ezért inkább békés leválásra készülök.…

Már csak pár nap, pár tárgy és néhány utolsó ellenőrzés választ el attól, hogy végleg becsukjam magam mögött a hotel kapuját. Pakolok, rendszerezem a kertet, leállítom a tartályokat, közben fejben már máshol járok. Egy táska a háton, egy a kormányon…

Az utolsó vendég még ebéd után integet, én meg már a napágyakat pakolom és fejben a következő költözési epizódot írom. Egy búcsúebéd, ami elveszi az étvágyam, egy postára adott doboznyi ajándék és egy utolsó esti séta a szomszéd falu játékautó-múzeumáig…

Ahogy megindul az olívaszüret, a hotel is lassan zárómódba vált: kevesebb eső, gyengébb termés, korábban érő bogyók. A vendégek olívát szednek, flamencóra vacsoráznak, és azt hiszik, ez csak egy hangulatos program – miközben nekünk ez egy szezon végi leltár a…

Sportos szabadnap a Pont du Gard-nál, funky koncert Arles-ban, naplemente Les-Baux várában, szappanok Saint-Rémyből, és közben lassan felgyorsul a költözés Avignon felé. Négy hónap hátizsákból, centire és gramra kimért cuccokkal, miközben ajándékokat vadászom fél Európának. Ezek a napok egyszerre búcsúk,…

A telefonom mélyéről halásztam elő ezeket a kallódó jegyzeteket: félbehagyott gondolatok a blogomról, költözésről, művészetről és arról, merre tovább. Ha végigolvasom őket egymás után, egy kusza, mégis felismerhető térkép rajzolódik ki erről az őszről. Van benne Pont du Gard, funky…

Ma épp az ezer eurós telefonom, tegnap a biciklifékek, holnap talán a kávéfőző adja be a kulcsot – közben pedig nekem egy hátizsáknyi életet kell összeraknom négy hónapra. Miközben minden kütyü szépen lassan megadja magát, időpontokat vadászok hivatalokhoz, tartozást rendezni,…

Egy „nyugis jazzestére” készültem, aztán azon kaptam magam, hogy vadul ugrálok, mert nem látok ki az emberek feje mögül. A Cargo de Nuit kicsinek bizonyult ennek a jazz és funk határán zakatoló zenekarnak, a közönség kifolyt a teremből, elöl pedig…

Avignon ma egyszerre lett raktár, játszótér és díszlet a tavaszi terveimhez. Hátitáskával készülök fél Európát végiglátogatni, miközben grammra és centre pontosan számolom az ajándékokat, az ingeket és a helyet a táskámban. Közben cappuccinót iszom, kebabot eszem, morgok egy sort a…

Vasárnap reggel péksütik, medencealgák és körüzenetek között lavíroztam, miközben a főnökség az étteremből osztotta az észt. A „tudd, hol a helyed” üzenet zajában próbáltam csendben kimondani a nyilvánvalót. Ez a hétvége józan emlékeztető volt: nem a sütő a leghosszabb előmelegítésű…

A kultúra városa életre kel egy hétvégére. Arles nemcsak híres történelmi örökségéről, hanem lüktető kulturális életéről is ismert. eme eseménysorozat újabb bizonyítéka annak, hogy ez a város valóban a művészetek otthona. Egy különleges hétvége látványos produkciókkal, fényekkel, zenével – és…

Szabadnap, és persze kiállítás: Arles-ben minden hétvégére jut valami. A polgármester mondatai a kulturális fővárosról sok mindent megmagyaráznak. Hiányozni fog ez a környék — és lehet, hogy tavasszal már nem térek vissza

Nyolc év emléke egyetlen gondolattá gyűrődött a gőzben: tényleg mindig volt nálam pénz? Korfu, botrányok, újrakezdések és egy kis pénzügyi rutin — mégis elfutok a stabilitás elől. Miért ijeszt meg a tervezhetőség, ha végre rendben van az anyagi helyzetem?

Egy rosszul frissülő buszmenetrend simán átírja az estémet, de legalább lett belőle egy jókora séta. St. Rémy felé indulva kiderült, mennyire közel van — és milyen szép naplementekor. Két doboz sör, egy kis bosszankodás, és egy városka, amit gyalog is…

Ez a levél nem válaszra vár, csak őszinte tükröt tart. A szálloda mindennapjai, kimondatlan hierarchiák, elhallgatott problémák – egy dolgozó szemszögéből. Valaki végre kimondja, amit sokan csak gondolnak.

Egy mediterrán nyár vége, néhány eseménytelen nap, egy meglepően hosszú gyalogtúra, és egyre több őszinte mondat. Ez a hét nemcsak a tengerparti búcsúkról, hanem búcsúkról, új tervekről és váratlan helyzetekről szólt. Néha egy szál törölköző is elég, hogy kibillenjen az…

Egykori mészkőfalakra vetített mesterművek: harmadszor is lenyűgöztek a Les Baux-i fények. Óriási terek, falnyi festmények, és négy különleges válogatás egy szombat esti extrán. Cézanne pasztelljeitől Van Gogh forrongó égboltjáig keringett velem a bánya.

Szezon vége, szerződés lejár — és én inkább repjegyeket vettem, mint aláírjak egy újat. Három hónap Hurgadában, egy hátizsákkal és egy csomó kérdőjellel. A terv egyszerű: úszás, nyelvtanulás, és kitalálni, mi mindenre vagyok még képes.

A belvárosi rendezvények felborítják a buszokat, az app néha hallgat, én pedig gyalog értem haza. Közben könyvesboltok, árkülönbségek és egy bohém bisztró is belefértek a történetbe.

Mi kell egy jó naphoz? Néha elég egy kis napfény, néha pedig egy szelet csokitorta. A hullámok ritmusa mellett még a fából készült karórák is megbocsáthatóvá válnak.

Apró javítások, nagy tanulságok: egy nadrág, egy óra, egy fülhallgató és egy szemüveg mesél a fenntarthatóságról. Hétköznapi körök, amelyekben gyakran az a legegyszerűbb megoldás, hogy „dobd ki és vegyél újat”. Én meg inkább javíttatnék — ha hagynák.

Októberrel új lap nyílik, de az A terv még sehol. Egy biztos: amit eddig, azt nem. Addig marad a szomszéd falu, a könyvek és a szél hangja.

Egy csendes szerda délelőtt mosogatással és lelki nyugalommal, délután pedig művészettel és gondolatébresztő fotókkal. A Montmajour egykori apátság falai között két művész – Couturier és Wack – külön világokba kalauzolt. Felismerések, színek, emlékezet és elmélyülés egy kiállítás erejéig.

Egy forró nyári este, egy antik szabadtéri színház és a flamenco ezernyi arca. Élmények, érzelmek, szenvedély – a nagy színpadon és a kis terek intimebb varázsában is. Ezen az estén a flamenco nemcsak megszólalt, de belém is költözött.

Van, amikor a bokrok kifényesítése ad okot a büszkeségre, máskor meg a túléléshez szükséges düh hajt előre. Egy hétfő este, amikor a szabadtéri mozi kimarad, de a bodzasör és az önelemzés nem.

Egy hosszúra nyúlt szombat este után nehéz a vasárnap, pláne, ha a WC is javításra szorul, és még egy fesztivál is tombol a szomszédban. Ma a fáradtság és a nevetés kéz a kézben jártak. A Coldplay emlékzenekar, elefántjelmezes táncos és…

A hétköznapok nehézségei után jól esik elmerülni egy nyári éjszaka pezsgésében. Egy falusi fogadalmi ünnep váratlanul felszabadító élményeket tartogatott – még ha csak egy dal erejéig is. Néha egy kis zene segít újra szinkronba kerülni önmagunkkal.

A funky és latin ritmusok után jöhet egy kis házimunka és újabb fesztiválhangulat. A péntek nem csak táncról és zenéről és egy kis provencál bulivonatozásról szólt, hanem egy váratlan beszélgetésről is, ami önbizalom-növelő pillanattá vált. Néha a legapróbb interakciók adják…

Strandolás helyett spontán shoppingolás és egy kellemes esti koncert vár. A nyári élmények néha váratlan fordulatokon keresztül érkeznek.

A mosogatós napok monotonitása közben is történnek váratlan dolgok. A WC-csésze eltörése és a bikafürdetés estéje különös kontrasztot alkot. Az élet apró bosszúságai és örömei keverednek ebben a nyári beszámolóban.

Egy hétköznapinak induló este végül egészen különleges élménnyé vált az arlesi római arénában. A sport, a hagyomány és a közösség egyedi találkozása lenyűgöző harmóniában jelent meg. A Nîmes és Arles csapatainak ügyességi versenye nemcsak szórakoztató volt, hanem elgondolkodtató is.

A nők világa, ruhák, emlékek, fájdalmak és varázslatok. Egy nap, amely kizárólag női fotográfusokról szólt – és az érzésről, hogy néha már túl sok a világ fájdalma is. Arles most is megtöltött színekkel, kérdésekkel és gondolatokkal.

Egy éjszaka függőágyban, egyetlen színházi előadás, és megannyi utcai művész. Ma lelassítottam, élveztem az apró örömöket, és hagytam, hogy a város színei, hangjai töltsenek fel.

Második napom az avignoni fesztiválon egy hajón kezdődött és tangóval ért véget. Zene, humor, történetek a konyhából és a kilencvenes évekből, végül pedig egy szenvedélyes táncelőadás, amit még sokáig emlegetni fogok. Íme az élményeim sorban, színpadon és utcán.

Az avignoni csütörtököm tizenegy után indult, de szenvedéllyel ért véget – szó szerint. Tangó, színház, retrozene, és egy hajnalig tartó tánc: egy napba sűrítve mindaz, amit az élet színpadáról a legjobban szeretek.

Egy nehéz munkanap után az éjszaka nem várt meglepetéseket hozott – gúnyolódás, elismerés és egy energikus kolumbiai DJ. A hátam mögötti szóbeszédekből önbizalmat, a zenéből felszabadulást nyertem. Arles éjszakája megmutatta, milyen, amikor hagyják az embereket élni.

Egy nap, ami fáradtságot hozott, de büszkeséget is. A munkahelyi dinamika, apró örömök és elgondolkodtató érzések – minden együtt van. Egy belső monológ Maussane-ból.

A nyári fesztiválhangulat Maussane-ban nem csitul: háromnapos ünnepi forgatag, utcazene, tánc, és a legendás francia bikafürdetés. Egy kis falu is lehet a világ közepe, ha a hangulat elég erős.

A "taureaux piscine" események általában látványos, szórakoztató műsorok. De mi történik, ha egy pillanat alatt átfordul minden? Ma egy ilyen pillanatot éltem át – testközelből.

Egy szombat esti bringás kaland Arles városában, ahol a fotós fesztivál és a retró zene hangulata egymásra talál. A szürke hétköznapokat hátrahagyva, egy eső utáni éjszaka varázsában táncoltam és nevettem – magamon is. Néha a legváratlanabb esték adják a legtöbb…

Négy előadás másfél nap alatt – táncosok, transz Júlia, magyar Makbett, és egy cuki menyasszony, aki inkább nászútra megy, mint az esküvőjére. Színházi kavalkád, ahol néha a trón egy WC-csésze.

Avignonban színház, Arlesban fotó – a nyár közepén egymásba folyik kultúra, tömeg, függőágy, bornyitó és egy menyasszony is. Egy hosszú hétvége, ahol a spontaneitás mindennél többet ér.

A hét közepi rutinban néha több felismerés rejlik, mint egy teljes fesztiválban. Egy kisvárosi hotel árnyai, egy új lámpa, és a ráeszmélés, hogy az élet mindig tovább görög – még ha ellenszélben is.

Dél-Franciaországban a bikák a hősök – nem sérülnek, nem gyilkolnak, de mindenki őket akarja megérinteni. A kilencvenharmadik arany kokárdás este Arlesban újra bebizonyította: itt mindig a bika győz.

Arlesban ma is működnek a kétezer éves amfiteátrumok – nem múzeumként, hanem élő színterekként. Egy kosztümös felvonulás és egy történelmi színházi bemutató új értelmet ad a hagyományőrzés szónak.

Egy falusi tér megtelik zenével, ritmussal és színes egyéniségekkel. Egy este, amikor a fúvósok nem csak zenélnek, hanem életre keltik az utcákat – és még a pizzában is van művészet.

Egy francia tengerparti próbanap után Arles ünnepi forgataga vár. Népi felvonulás, antik aréna és egy éjjeli kaland a bicikli nyergében – mindez egyetlen napba sűrítve.

Ha a nyugalom állandóvá válik, talán nincs is szükségünk több válaszra – csak napfényre, tengervízre és egy halk éjszakára a parton.

A nyugodt hétköznapok, a mindennapi kis dolgok, és a zűrzavarok közepette felmerülő kérdések egy tétova kalandot ábrázolnak, ami csak egy lépésre van a felfedezéstől.

Két év, nyolc lakat, és néhány álomszerű napkelte – elveszett rollerek, megálmodott derekak és egy budapesti tömeg csendes üzenete egy történetbe sűrítve.

Egy elhibázott tolvajkísérlet, három óra fűrészelés és egy hajnali bringatúra – így lett egy simának ígérkező próbanapból egy felejthetetlen kaland.

A zene ünnepe nem csupán egy esemény – Arles-ben egy egész város lélegzik ritmusra. Egy habpartival indult, nosztalgiával és flamencóval folytatódott, s mindez egy végtelen nyári táncba torkollott. Gyere, te is hallgasd, nézd, érezd!

A szabadság és a bizonytalanság között élve a világ egészen másképp alakul. Mi történik, ha egy jellembeli fejlődés elmarad? Hogyan érhetjük el, hogy a szabadság ne egy üres vándorlás legyen, hanem a belső béke és a jövő keresése?

Egy nap, ami tele volt katonai felvonulással, művészeti élményekkel és apró örömökkel. Aix-en-Provence városa most is nyugalmat és inspirációt adott, miközben egy régi terv újraéledt: egyszer itt élni

A bizonytalanság és csalódottság közepette is akadnak apró örömök, mint egy jól sikerült fotó vagy egy pontosan illesztett nádtető. Egy nap, amikor a világ nehéz, de a művészet és a kis győzelmek kapaszkodót adnak.

A munkahelyi igazságtalanságok, az emberi kapcsolatok hiánya és a belső bizonytalanság között muszáj minden apró örömöt tudatosan észrevennem. Ez a nap is ilyen volt.

Íme a nizzai hétvége videói. Egymás után ömlesztve. Kommentárok nélkül.

Telt ház, mozgó színpadok, széllel küzdő táncosok és tengeri hercegnők: Nizza karneválja idén is elvarázsol. Mimózák, szambázó gyümölcskosarak és egy gólyalábas nosztalgia roham a karneváli forgatagban – ahol még a viharos szél is díszletként működik.

Apró örömök, spontán utazás és mély gondolatok a történelemről – egy nap Franciaországban, kertészkedéssel és nyelvtanulással fűszerezve.